21. nap

Cacabelos - La Laguna de Castillas 35,7 km

...Antonio...
Amikor Cacabelosba értem a bevezető hosszú utca egyik oldalán egy kis kápolnára lettem figyelmes. Kétszárnyú ajtaja teljesen kitárva és különböző szobrok, festmények voltak odabent. Gondoltam megnézem közelebbről. Beléptem. Az ajtó mellett közvetlenül egy kis asztalka volt, mögötte egy idős bácsika üldögélt a széken. Amint észrevett nagyon megörült nekem, rögtön mondta, hogy üljek le, tegyem le a hátizsákot, borzasztó meleg van most odakint. Kérdezte, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Amikor mondtam neki, hogy magyar és Budapestről érkeztem, öröme csak fokozódott. Azt mondogatva: „Budapest csodaszép város.” Majd hol megölelt, hol az arcomat paskolta és csipdelte, ahogy a nagypapák szokták az unokáiknak (és mind gyerek ki nem állhatta). :) Felálltam, hogy körbe nézzek egy kicsit - tényleg jó hűvös volt bent - majd a bácsika is mellém állt, megfogta a kezem és kézen fogva körbevitt az ő kis "múzeumában". Furcsa érzés volt. A gyerekeimmel szoktam kézen fogva sétálgatni. De a bácsikából olyan őszinte bizalom és szeretet áradt, hogy végül nem is zavart ez az "intimebb" helyzet. Amikor Szent Péter szobrát mutatta, akkor mondtam neki, hogy engem is így hívnak (csak szent nélkül). :) Mondta, hogy az ő neve pedig Antonio. Visszaültünk egymás mellé a két székre és az asztalkán lévő nápolyiból akart megkínálni. Mondtam neki, hogy nem ehetek ilyet, mert cukorbeteg vagyok. Legnagyobb megdöbbenés ekkor következett. Antonio azt válaszolta, hogy ő is és ebből nyugodtan ehetek, mert nincs benne cukor. Vettem egy nápolyit, majd megkérdeztem, hol van a legközelebbi albergue. Útbaigazított, majd megölelt és indultam tovább. Hát ez is csak egy véletlen a sok közül? :)

Következő nap