Sahagun de Campos - El Burgos 19,5 km

...a botom...

Sahagunban töltött éjszaka után, a reggeli "ceremóniát" követően ismét útra keltem. Arra gondoltam, hogy mielőtt elhagyom a várost, betérek egy bárba és megiszom a reggeli kávémat. Szeretem a kávét, nem csak a hatása, hanem az íze, illata és maga a kávézás adta élmény miatt is. Az első utamba kerülő bárba be is tértem. Sok zarándok volt már bent, ők a korai indulók, akik akkortájt már az első nagyobb pihenőjüket tartják. Én nem szeretek korán indulni. Nem is értem, mi a jó abban, hogy 5-kor elindulnak a vak sötétben, fejlámpával a fejükön pakolnak a szálláson, majd azzal világítják meg az utat maguk előtt a körülöttük lévő tájból meg semmit sem látnak. Mindegy, valaki így csinálja, de én nem. Engem nem zavar a tűző napon való menetelés.

De nem is ez a lényeg. Kikérem a kávét, kiülök vele a teraszra egy kis asztal mellé a székre. Kortyolgatom a forró italt, bámulom az embereket - már sok az ismerős arc - egyszercsak megakad a szemem egy túraboton. Akkor jutott eszembe, hogy én bizony a szálláson hagytam az enyémet. Két nappal korábban találtam egy kis folyó partján egy ágat, amiről szépen leszedegettem a háncsot és formájából adódva nagyon kényelmes kis túrabot vált belőle.
Aztán óriási dilemmába kezdtem.  Visszamenni? Amikor köztudott, hogy visszafelé még egy lépés is sok, a szállástól pedig már legalább 500 méterre voltam.  Hisz az csak egy tárgy. A tárgyakhoz nem szabad ragaszkodni. Az emberekhez igen, sőt kell is, de a tárgyak - az emberekkel ellentétben - pótolhatóak. Majd biztos találok másikat, vagy ha nem, akkor ahogy addig is, meg leszek bot nélkül. De ekkor valami furcsa érzés lett rajtam úrrá. Ez a bot nem is csak egy bot. Sokkal több egy egyszerű botnál. Ez a bot a társammá vált az út során. Bár igaz, hogy egész idő alatt egy árva szót sem szólt hozzám, semmit sem mesélt magáról, de valahogy mégis velem tartott, jött velem szó nélkül, ahová csak mentem. A társát nem hagyja el csak úgy az ember. Nem is volt kérdés tovább. Visszamegyek. Az utolsó pár lépést már izgatottan tettem meg. Féltem, nehogy valaki esetleg közben már elvitte. De nem. Ott várt engem, ahogy hagytam, mint egy hűséges útitárs.J

...a viszontlátás öröme... 

Ezen az úton az ember minden reggel felébred az éppen aktuális szálláshelyén, összepakolja a hátizsákját - amiben jelen helyzetben az "egész élete benne van" - és útra kel. Hogy aznap este hol és milyen körülmények között fog ismét ágyba kerülni az ilyenkor még teljességgel bizonytalan. Az ember amit a legnehezebben tud elviselni, a bizonytalanság érzése. Valahogy a genetikánkkal összeegyezhetetlen a bizonytalanság érzet. Azért ragaszkodunk az otthonunkhoz a családunkhoz a munkahelyünkhöz a lakóhelyünkhöz, mert ott egy olyan légkörben vagyunk, ahol szinte mindent ismerünk, nem nagyon tud váratlan meglepetés érni minket, de ha mégis, akkor is előnyösebb körülmények között tudunk megoldást találni. Itt a Caminon ez a biztonság érzet nincs meg. Az emberek, amikor az egész napos gyaloglás után az esti szálláshelyükre érnek - egy új, ismeretlen körülmények közé - és megpillantanak egy ismerős arcot szinte ezeréves ismerősként üdvözlik egymást, még akkor is ha különösebbet nem is tudnak a másikról. Az, hogy egy közös úton, egy irányban azonos időben haladnak és időről időre találkoznak, sokkal szorosabban kapcsolja őket össze, mint ahogy egyébként az embereket otthon a kiszámítható és jól megszokott környezetükben. Ezektől az ismerős emberekkel való találkozásoktól növekszik meg a biztonságérzetünk. Ezért nagyon értékes érzés a viszontlátás öröme! :)