Boadilla - Carrion de los Condes 24,5 km

...a kis hősök...

Az elmúlt 20 évben, számos esetben találkoztam, hol korházi kezelésem, hol egyéb diabéteszemmel összefüggő vizsgálatok kapcsán vagy csak egyszerűen, mert érintett voltam a témában - és jobban ráfókuszáltam - cukorbeteg gyerekekkel. Minden ilyen találkozás alkalmával meglepett, hogy ezeknek a kis emberkéknek, milyen hamar fel kell nőniük egy nagyon komoly szabályok közé terelt életvitelhez. De mint minden gyermek, ők is nagyon hamar alkalmazkodni tudnak a megváltozott körülményekhez. Úgy tudnak megmaradni a gyermeki világban és élni a "hétköznapi" gyermeki létet, hogy közben a katonákat megszégyenítő fegyelemmel végzik egészségi állapotuk megőrzéséhez elengedhetetlen kötelességeiket. Ezek a gyerekek - szinte kortól függetlenül - önállóan mérik a vércukorszintjüket tudják, hogy mikor miből és mennyit ehetnek, tudják mit kell tenniük, ha túl alacsony vagy túl magas a vércukruk, saját maguknak adják be az inzulint vagy éppen állítanak a pumpájukon. Nagyon sok lemondással és kellemetlenséggel kell szembesülniük, sok életbevágóan fontos dolgot idejekorán meg kell tanulniuk. De ezeket a gyerekeket még ezen megpróbáltatások sem tántorítják el attól, hogy pontosan úgy élvezzék az életet, mint egészséges társaik.

Ennek tükrében az én itteni "megpróbáltatásaim" porszemnyire zsugorodnak össze, azzal a teljesítménnyel szemben, amit ezek a ki hősök a mindennapi életük során véghezvisznek.
De hasonló elismerés jár azoknak a szülőknek is, akik ezt a mindennapi harcot gyermekükkel együtt élik át. Ezerszer inkább vagyok én magam cukorbeteg, mint egy diabéteszes kisgyermek szülője. De sajnos ez egyik sem a mi választásunk. :(

...a hegytető...

Ha emlékezetem nem csal, Castrojerizt elhagyva az út egy nagyon meredek emelkedőhöz ért (12%-os). A hosszú meredek kanyargós útszakasz egy hegytetőre vezetett. Aki feljutott oda, egy fából készült árnyékoló tető alatti padon nyerhette vissza erejét az út folytatásához, és jutalomként - az extra körülmények leküzdéséért - gyönyörködhetett a körülötte lévő táj szépségében. A fa építményen szinte mindenki ott akarta hagyni a kézjelét. Telis-tele volt különböző rajzokkal, feliratokkal, nevekkel és dátumokkal. (Sok magyar írást is találtam közöttük.) Majd aki kellőképpen feltöltődött, már egy jóval könnyebb útszakaszon gyalogolhatott tovább. A hegytető másik feléhez érve szinte szakadékszerű lejtőn lehetett (18%-os) lejutni. De nem is ez volt a lényeg. Hanem a látvány. Végestelen-végig fák, szántóföld, búzamező, melyen még hol álló kalászok, hol learatott tarló tarkította a tájat. Út, ami szinte a végtelenbe tartott. Sehol egy ház, sehol egy kis falu vagy bármilyen emberlakta település. Arcomba süvített a szél, a mérhetetlen szabadság szele, magában hordozva az előttem lévő táj minden részletének jellegzetes illatát. De az emberen mégsem a kétségbeesés érzése lett úrrá, hogy vajon mikor fog célba érni, hanem az a fenséges érzés, hogy a lábai előtt hever az egész világ. :)