Belorado - San Juan De Ortega 24 km

...a kanál...

San Juan De Ortega egy nagyon pici falucska, egy templom, egy albergue, egy bár és néhány ház volt csupán. Miután lepakoltam a szálláson, valami ennivaló után néztem, de bolt nem volt, zarándokmenüt nem akartam. Eszembe jutott, hogy korábban vettem egy babkonzervet és még volt egy kis kenyerem előző napról. Az ötlet tökéletes, csak evőeszközöm nem volt. (Idáig minden szálláson volt jól vagy éppen kevésbé jól felszerelt konyha, de itt pont nem) A végén sikerült szereznem egy kanalat, amivel meg tudtam enni a konzervet. Fenséges vacsora a "hideg" babkonzerv és a szikkadt kenyér, ha éhes az ember. Vacsora után elmentem lefeküdni. Az ágyon feküdve azon gondolkodtam, hogy mégiscsak otthonról kellett volna evőeszközt hozni, de nem tudtam, hogy mit engednek fel a repülőgépre a kézipoggyászba, ezért inkább nem hoztam. Elaludtam. Reggel utolsó ember voltam a szálláson, már jött a gondnok szólni, hogy 10 perc és bezárják az ajtót. Oké. Mondtam 5 perc és megyek. Elkezdtem összepakolni és egy kis tépőzáras tasakot láttam meg a hátizsákom mellett, a földön heverve. Felvettem, kinyitottam és nem hittem a szememnek. A kis fekete tasak egy szinte használatlan, késből, villából, és kanálból álló túra szettet tartalmazott. Az biztos, hogy valaki a reggeli pakolás közben felejthette ott, vagy esett ki a táskájából. Vagy mégsem? Ha így is történt, akkor is ezek a kérdések merülnek fel az emberben: Miért pont ott? Miért pont most? És miért pont az én hátizsákom mellé? Hát nem érdekes? Ez már egy kicsit több, mint véletlen! :)

...a törölköző...

San Juan De Ortegát elhagyva vettem észre, hogy nincs meg a törölközőm. Két nappal korábban a tusfürdőmet hagytam el, most meg ezt. Első reflexszerű gondolatom az volt, hogy visszamegyek érte, de ezt hamar elvetettem. Itt az ember 100 métert nem tesz meg visszafelé, hacsak nem valami életbevágó dologról van szó. Ha valamit valahol otthagyott, az már ott is marad. Viszont a második gondolatom hazarepített. Eszembe jutott, hogy Bence fiam rendszerint elhagy valamit, ami később vagy meglesz vagy nem. Én viszont általában leszidom azért, hogy nem tud vigyázni az értékeire. Sajnos az ember hajlamos arra, hogy más emberrel vagy más ember tetteivel kapcsolatban sokkal kritikusabb, mint önmagával szemben. Valahogy könnyebb mást hibáztatni, leszidni, kritizálni, ne adj Isten ítélkezni felette, mint ugyanezt magunkkal szemben megtenni. Ilyenkor az ember elfelejti, hogy ugyanolyan tökéletlen és esendő lény ő is, mint bármely ember a világon. A tökéletlenségünk abban is megnyilvánul, hogy ha az ember fáradt, ideges, kimerült testileg vagy mentálisan, akkor sajnos nem tud mindenre odafigyelni, és bizony elhagyhat dolgokat. Pedig az egésznek nagyon egyszerű megoldása van. Egy szemléletváltás. Ha az ember úgy tekint vissza egy (az élete során rengetegszer előforduló eseményre) tárgy elvesztésére, hogy nem a legjobb dolog ami történhetett, de majd pótoljuk (hisz a tárgyakban az a jó, hogy pótolhatóak) és még az is lehet, hogy annak az embernek aki megleli éppenséggel nagyobb szüksége van rá. Hát nem jobb érzés ez, mint napokkal később is azon bosszankodni, hogy lehettünk ilyen…, hogy elhagytuk ezt vagy azt?

...az út...

Az mondják, a Camino olyan, mint maga az élet. Egy valóságos életutat lehet bejárni itt. Ahogy a "valóéletben" a Camino közben is történnek az emberrel jó és rossz dolgok, találkozik emberekkel, hosszabb-rövidebb ideig együtt haladnak, majd elhagyják egymást, van akivel újra és újra összetalálkoznak, letér a jó útról és visszatalál, átél csodás pillanatokat, de van amikor csak szenved és kínlódik. Az út tényleg az élet egy kis esszenciája. 
Az út során egy darabig nem érti meg az ember azt, amit a Camino adni akar neki. Csodálkozik, kételkedik, nem biztos bizonyos dolgokban, kérdéseket tenne fel és válaszokat szeretne kapni. De hiába, ekkor még csak egy vándor az úton.

Aztán eljön egy pont az út során (azt ugyan nem tudom, hogy mindenki számára, de nekem igen, méghozzá a tízedik nap reggelén) amikor már elég időt töltöttél az úton. Elég időt ahhoz, hogy kilépj a saját komfortzónádból. Elég időt ahhoz, hogy megtapasztald a napokig tartó gyaloglás miatti kínzó izomfájdalmat. Amikor már lelassultál, őszinte érzéseid és tiszta gondolataid születnek. Amikor az út letépte rólad azokat a felvett tulajdonságokat, melyek csak valami ostoba vallási, családi, munkahelyi, politikai, és sorolhatnám a végtelenségig elvárásnak történő megfelelés kényszere miatt vettél fel, de soha nem volt, és nem is lesz az igazi személyiséged része! Amikor azt a kettősséget érzed, hogy a honvágyad és a szeretteid hiánya szinte húz haza, de te mégis itt akarsz lenni. Amikor kifinomulnak az érzékszerveid és már látod is amit nézel és meghallod azt, amit hallasz. És már eggyé tudtál válni a természettel...
 

Na, akkor tart az út méltónak arra, hogy befogadjon és megmutassa az igazi Caminot. Akkor jön el az a fantasztikus érzés, amikor úgy érzed, az út magához ragad, körbevesz, megszorít és olyan magasságba emel, hogy az utolsó hajszálnyi gyökered is elszakadjon a racionális talajtól, majd lassan visszahelyez, de nem arra az útra amin eddig mentél. Egy más dimenzióba. Egy sokkal szebb és egy sokkal színesebb útra. Ahol megszűnnek a kérdések: Hogy és miért? És hogy lehet ez? Miért pont velem? Miért pont most? Miért tértem le az útról? Miért tértem vissza oda, ahová? Miért kaptam, vagy épp miért veszítettem ezt vagy azt? Mi történik egyáltalán velem? Ki csinálta ezt és miért? Stb. Minden kérdés hiábavaló. Feltenni is felesleges. Racionális magyarázatot úgysem kaphatsz.
Csak elfogadod azt, amit a Camino mutatni szeretne neked, átéled azt, amit át akar veled éltetni, mindent és mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen valójában és minden úgy van jól, ahogy van. :)