Santo Domingo - Belorado 23 km

...Marek...
Santo Doningot elhagyva egy picit ellaposodtak az élmények, ahogy az út is egy kicsit egyhangúvá vált. Egy szakaszon egy forgalmas autóút mellett haladt a Camino, tűzött a nap, nem nagyon volt látnivaló, olyan részhez értem, amit gyorsan magam mögött szerettem volna hagyni. A Beloradoban töltött éjszaka után, tovább indultam és nemsokára egy férfi mellé értem. A szinte már megszokott, köszönés és általános kérdések és válaszok után derült ki, hogy Mareknek hívják, lengyel és márciusban indult el Lengyelországból. Mivel közel azonos tempóban haladtunk, együtt mentünk tovább. A nap során volt, hogy ő állt meg pihenni, de én tovább mentem és fordítva. Marekkel kapcsolatban sok "különös" dolog történt még velem, de erről majd később írok még.

...a csend...

Már jó néhány kilométeren keresztül egy fenyőerdő mellett vezetett az út. Széles, zúzott kővel borított erdei út volt, melynek szélén kb. 2-2 méteren alacsony cserjék miatt, a fák nem tudtak árnyékot vetni az útra. Nagyon meleg volt egész nap és már éreztem, hogy rám fér egy kis pihenés, de nem találtam a megfelelő helyet. Egy nagyobb követ, sziklát vagy legalábbis olyan részt kerestem, ahová le tudnék ülni egy kicsit. Sokáig mentem még, de vagy nem volt megfelelő hely vagy már foglalt volt. Egyszer az út szélén észrevettem egy földkupacot. Vöröses színű száraz földkupac egy fenyőfa árnyékában nem pont az amit kerestem, de nem válogathatok. Megálltam. Hátizsák, cipő, zokni le! Leültem a földkupacra, ittam és azt az otthonról hozott lapot nézegettem, amin a települések és a köztük lévő távolságok voltak feltüntetve.

Egyszer csak valami furcsa dologra lettem figyelmes. Hirtelen nem tudtam, hogy mi az, ami megváltozott. Aztán rájöttem. Csend lett. Az utam eddigi szakaszán mentem már erdőben, hegyen, szántóföld mellett, de valami "zaj" mindig volt. Ha más nem is, csak az, ahogy az ember lép és a kavics súrlódik a lába alatt. De itt most még ez sem volt. Akik mögöttem jöttek már, mind elmentek mellettem. Nagyon jó érzés volt, hallgatni a csöndet. A hátizsákomat a fának támasztottam és a fejemet ráhajtva végigfeküdtem a földkupac tetején. Szememet becsuktam. Teljes relaxáció. Csak feküdtem és éreztem ahogy a bogarak kezdenek mászkálni rajtam, de nem zavart és különben is olyan fáradt voltam, hogy erőm sem lett volna elhessegetni őket magamról. Hallottam, ahogy a szellő mozgatja a felettem lévő fenyő ágait, a madarak csicsergését, valami tücsökféle ciripelését, de mást nem. Olyan érzés volt, mintha a természet részévé váltam volna. Nem tudom, meddig tarthatott ez a fantasztikus állapot, de aztán ismét kavicsmorajlást, lépéseket kezdtem hallani. Egyre hangosabb, egyre közeledő lépések hangját. Valaki megállt mellettem az út szélén. Ekkor nyitottam csak ki a szemem, és láttam, hogy Marek volt aki ismét beért engem. Nem szólt egy szót sem, csak levette ő is a hátizsákot és hozzám hasonlóan leheveredett egy közeli fa alá. Ismét csend lett. Majd egy kis idő múltán Marek megkérdezte, hogy indulok-e vele tovább. (Tudtam, hogy ő egy távolabbi várost szemelt ki magának aznapi szálláshelynek így neki még kb. 10 km volt hátra, nekem meg csak 3). Erre én azt válaszoltam:

- „Nem, én még maradok, nagyon jó itt. ”

Ezt ő is megerősítette, hogy tényleg csodálatos hely, de neki mennie kell, majd elköszöntünk egymástól, és ő lassan elindult. Egy darabig hallottam egyre halkuló lépéseit, aztán újra csak én voltam ott, ismét eggyé válva a természettel. De persze mint minden jó dolog az életben, ez sem tarthatott örökké. Egyre jobban éreztem a hátizsákomban lévő babkonzervet a bordáim közé fúródni. Minél jobban próbáltam keresni az ideális pózt a testemnek annál messzebb kerültem attól a kellemes állapottól amiben voltam. Hát jó. Eddig tartott - nyugtáztam - majd felöltöztem, ismét hátamra került a hátizsák és folytattam tovább az utamat. De arra a kérdésre, hogy valóban mennyire tudtam a természet részévé válni, nem sokkal később választ is kaptam. Az erdőből kiérve az út búzatáblák között vezetett tovább. A fejemet lehajtva bandukoltam - mert a nap kellemetlen szögben, pont az arcomba sütött már - felnéztem és előttem 15-20 m-re egy őzet pillantottam meg, az út közepén. Hirtelen megálltam, meglepődtem a látványától, de aztán szép lassan elindultam felé. Már vártam, hogy mikor fog elfutni előlem, de az őz meg sem mozdult. Szinte mellé értem amikor, szép lassan besétált a búzatáblába. Ekkor éreztem azt, hogy az a "játék" ott a fa tövében, milyen valóságosan kapcsolt össze engem és a természetet.