Pamplona - Puente la Reina 24 km

...soy diabetico...

Ez a kifejezés annyit jelent spanyolul: cukorbeteg vagyok. Az első mondatok egyike volt amit megtanultam spanyolul. Ugye azért ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy én diabéteszes vagyok. Egy diabéteszes - direkt nem a cukorbeteg szót használom, mert nem tudok azonosulni a beteg kifejezéssel - számára az inzulin olyan, mint a levegő. Nekünk létfeltétel! Már régebben is sokat gondolkodtam azon, hogy én (mi) csak a civilizációban tudok létezni. Ha valami természeti katasztrófa vagy egyéb valamilyen szinten - ha csak egy bizonyos időszakra ugyan - de veszélyeztetné a civilizációt, elég kevés esélyem lenne az életben maradásra. Hát nem egy nagy élmény ilyen "függőségben" élni. De nem is ez a lényeg. 

Egy kicsit szeretném beavatni azokat, akik számára ezek az információk fontosak lehetnek, hogy milyen változtatásokat teszek kezelésem kapcsán, az út során. Már otthon teszteltem magam, hogy egy-egy túra során mennyi inzulinbevitelre van szükségem. Volt amikor nem adtam magamnak inzulint, de még egy 25 km-es túra során végzett fizikai aktivitás sem tudta megakadályozni azt, hogy ne emelkedjen a vércukorszintem. De végül kitapasztaltam, hogy az egyenletes gyalogláshoz az a legjobb, ha a pumpámon a TBR-t 70%-ra állítom. Ez annyit jelent, hogy az otthoni inzulin szükségletemnél 30%-kal kevesebb inzulinra van szükség. 
Mint sok egyéb más gyógyszert az inzulint is hűtőszekrényben kell tárolni. Nekem is a legnagyobb problémát az jelentette: hogy fogom 30 napon át hűteni a tartalék inzulinomat? Az interneten találtam meg azt a terméket, ami megoldást jelentett az adott kérdésre. Egy angol cég terméke (otthon is beszerezhető), ami tulajdonképpen egy kis tasak, amiben valamilyen kristályos szerkezetű anyag van. Ezt a tasakot hideg vízbe kell meríteni 8-10 percre és ez alatt a kristályok zselés anyaggá változnak. 48 órán keresztül tartják a bele helyezett gyógyszer hőmérsékletét. 48 óra elteltével a tasak ismét kristályos lesz, de megint vízbe mártva a folyamat megismételhető, összesen 28 napig (az már majdnem 30)!J

...emberek...
Itt rengeteg emberrel lehet találkozni a világ minden tájáról. Hogy ki és miért van itt az annyi történet, ahány ember.

...Stephan...
Stephan, mint később kiderült Ausztráliából érkezett. Egy busszal jöttünk SJPP-ba, de mivel én még a bayonnei padon töltött éjszaka után egy gyors szervizt végeztem magamon a busz pályaudvari mosdóban, ő előttem ért be a zarándoklevelet kiállító helyre. Sokáig érdeklődött az úttal kapcsolatban az információn, akkor még nem tudtam, hogy a világ másik részéről jött. Egy másik fiatal fiúval ment egész nap, angolul beszélgettek, de ők is csak akkor találkoztak először. Első nap során sokszor találkoztunk, mindig kedvesen köszönt, én ezt viszonoztam. Egy alkalommal megkérdezte honnan jöttem és mi a nevem, én is feltettem ezeket a kérdéseket neki, mosolyogva válaszolt, majd hol ő előzött be engem, hol pedig én hagytam le őt. Az út során ez természetes, mindenki megy a saját tempójában, amikor elfárad megáll és pihen, ha éhes eszik, ha szomjas iszik. Mivel ezek más-más időben vannak, de bizonyos távon ezek az egyéni "időzónák" kiegyenlítődnek, az emberek tempójuktól függően találkoznak egymással.

Este beértem Roncesvallesbe, de az első utam nem a szállásra vezetett, hanem az első bárba. Kikértem egy sört (mert diabéteszesként még ezt is lehet) :) és pár perc után belépett az ajtón Stephan. Akkor már a nevemen szólított és úgy üdvözölt, mint egy régi ismerőst. Mondta, hogy kivesz egy szobát és jön ő is inni egyet. Oké. - válaszoltam. Egy darabig vártam rá, de mivel nem jött és nekem még nem volt szállásom, elmentem albergue-t keresni. Reggel egyedül indultam el, de kb. 30-40 perc gyaloglás után valaki hangosan rám köszön: „Hello Peter!” Hátranéztem, Stephan volt. Örültem neki, hisz ő volt az egyedüli ember akit "ismertem". Egy lány mellett jött, majd bementek egy bárba kávézni.
Legközelebb Zubiriban találkoztunk. Egy bolt teraszán ültem és éppen egy szendvicset próbáltam összerakni a helyben vásárolt, baguette, szalámi, sajt kompozícióból, amikor felnéztem és egyszer csak ott volt Stephan. Hellyel kínáltam, amit el is fogadott, majd mondtam, hogy egyen nyugodtan és közelebb toltam hozzá az ennivalót. Nekilátott. Láttam nincs már cipő a lábán, kérdeztem hogy nincs e baja. De mint mindig most is fülig érő szájjal válaszolta: „Minden oké!” Leült mellénk egy új-zélandi lány Stephan már ismerte (közelebb volt az otthonuk egymáshoz, mint a miénk):) bemutatott minket egymásnak és azt a meglepő kijelentést tette a lány felé: „Peter olyan, mintha a bátyám lenne.” Enni kínált. Furcsa volt ezt hallani, de jól esett, hogy így gondolta. Mivel én már befejeztem, elköszöntem: „Viszlát Pamplonaban!”

Azóta nem találkoztunk, de remélem még összefutunk valahol. Stephan egy olyan ember aki tele van élettel, szeretettel, vidámsággal és pozitív erőt sugároz a környezetének. Én is kaptam ebből a pozitív energiából. :)

...apa és fia...

Pamplonai reggeli indulásom után nem sokkal beértem egy férfit és egy kisfiút. Szép nyugodt tempóban haladtak előttem. Fogták egymás kezét és úgy bandukoltak egymás mellett. Nem tudom, hogy honnan jöttek és azt sem, hogy útjuk Santiago-ig vezet, vagy csak kirándulnak egy szakaszon? Jó volt rájuk nézni, érezni lehetett a harmóniát köztük. Átéreztem a köztük lévő szeretetet, nekem is van három fiam. :)

...egy fiatal magyar pár...

Mint utólag kiderült, egy géppel érkeztünk Párizsba, egy vonaton utaztunk Bayonne-ba és első nap velük is sokszor "kerülgettük" egymást. Este egy helyen szálltunk meg, akkor beszélgettem velük először többet. Kérdeztem, hogy honnan jöttek és mivel rákérdeztek utam céljára, hát én is viszont. A válaszuk után nem jutottam szóhoz. Januárban meghalt a kislányuk és egy picit eltávolodtak egymástól (minden ember másképp gyászol) most ezzel az úttal szeretnék megerősíteni kapcsolatukat és a kislányuk hamvait is elhozták, amit majd a tengerbe szeretnének szórni. Hát még most is gombóc van a torkomban, ahogy írok róluk.

...nemzetközi vacsora...

Tegnap este Puente la Reina-ban szálltam meg. Este egy különleges élményben volt részem. Sok szálláson van főzési lehetőség és általában az emberek ezt ki is használják. Tegnap egy asztalnál ülve egy kanadai férfival próbáltam beszélgetni. Az asztal másik felén két koreai lány ült, majd nemsokára egy japán és egy mexikói fiú is csatlakozott. Szinte mindenki beszélt mindenkivel, a szokásos bemutatkozásokat követően, az aznapi túrát vagy az egész útról meséltünk egymásnak. Kisvártatva megjelent a lányokhoz tartozó két koreai srác is, nagy serpenyővel, tányérokkal, poharakkal és két üveg vörösborral a kezükben. Nem volt kérdés számukra, hogy mindenkit megkínáljanak a főztjükből. Így egy nagy "nemzetközi vacsora" kerekedett. Csodálatos érzés volt, ahogy különböző nyelvek, kultúrák, emberek és a gasztronómia keveredett. Egy jó hangulatú este volt! :)