Bemutatkozás és célok egy kicsit hosszabban:

Horváth Péternek hívnak, 1996-ban diagnosztizáltak I.-es típusú cukorbetegséget nálam. Kezdetben napi négyszeri inzulin és megfelelő diéta alkalmazásával indult a kezelésem. Az évek során többfajta inzulint is kipróbáltunk kezelőorvosommal, de nem nagyon sikerült tartós jó eredményt elérni. 2007-ben próbáltam ki először az Accu-Chek inzulinpumpát, amivel végre sikerült stabilizálni és hosszútávon megfelelő alternatív kezelést alkalmazni diabéteszemre. Kezdetben nagyon idegenkedtem egy készüléktől, amivel „életre szóló házasságot” kell kötnöm és mindig magamon kell viselni a kezelés érdekében. A kezdeti ellenszenv hamar barátsággá alakult és olyan természetes társ lett a készülékből, ami már nem, hogy zavaró nem volt, de néha azon vettem észre magam, hogy szinte keresnem kellett mikor melyik oldalamon van elhelyezve az éppen aktuális 72 órás kanül cserék miatt. Nyolcadik éve használom az inzulinpumpát és már el sem tudom képzelni az életemet nélküle.
 

Amit viszont most tervezek az úgy vélem egy egészséges ember számára is nagy kihívást jelent, nemhogy egy diabéteszes számára. Mivel a betegségem diagnosztizálásának kezdeti kétségbeesésem után egyre inkább rájöttem, hogy a diabétesz nem betegség, hanem egy állapot, ami persze fegyelmezett életvitelt kíván, de igazából nem gátol meg abban, hogy teljes értékű életet élhessek. Kb. 8-10 évvel ezelőtt hallottam először az El Camino útról. Már akkor tudtam, hogy egyszer nekem is végig kell járnom. A Camino tehát számomra nem új keletű és nem is divat. Viszont jelenlegi élethelyzetem hozta azt a lehetőséget, hogy most tudok rá időt szakítani és nem gátol munka vagy egyéb elfoglaltság és természetesen a családom és barátaim is támogatnak abban, hogy a régóta tervezgetett célomhoz közelebb kerüljek.
 

Tervem szerint 2015.06.17-én reggel indulok repülőgéppel Párizsba még aznap vonattal Bayonne-ba ott átszállok és Saint-Jean-Pied-de-Portba érkezem. Innen indul az El Camino „francia útja”, ami Santiago de Compostelába visz. Az út 800 km, amit gyalog szeretnék végigjárni 30 nap alatt. Napi átlag 26 km gyaloglás, ami az aktuális célállomásoktól függően napi 18-35 km túrázást jelent. Az éjszakákat is az út menti zarándokszállásokban szeretném tölteni – bár vannak kisebb panziók, hotelek is – részben mert ez is az úthoz tartozik, és nem szeretnék „megkülönböztetett” körülményeket biztosítani a magam számára. 2015.07.20-án Santiago de Compostelából Madridi átszállással érkezem repülőgéppel Budapestre.
Az utam célja, hogy bebizonyítsam magamnak és megannyi „sorstársamnak”, hogy nemcsak teljes életet lehet élni diabéteszesként, de még az extrém kihívásoktól sem kell tartani, és senki ne érezze kevesebbnek magát, azért mert éppen cukorbetegséggel „áldotta” meg a sors!

Úgy gondoltam, hogy fontos ezt az üzenet a legszélesebb körben eljuttatni azokhoz az emberekhez, akik hasonló körülmények között élik mindennapjaikat, mint én és erőt, bátorságot adni ahhoz, hogy higgyenek abban, amit igazán el szeretnének érni az megvalósítható még diabéteszesként is. Ezen törekvésemhez nyújtott segítő kezet a Roche (Magyarország) Kft., amit ezúton is szeretnék megköszönni!

Az általam vezetett beszámolókban szeretnék mesélni a felkészülési időszakomról, információt adni az utazásomhoz beszerzett speciális eszközökről és a lehető legszínesebben átadni azokat az élményeket, amik velem fognak történni utam során.

Ha érdekel, tarts velem és járjuk végig együtt az El CAMINO-t! :)

Mivel a mai nap utazásom 0. napja és erre csak azért van szükség, hogy a starthelyemre érjek, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Arra gondoltam, kihasználom ezt az "unalmas" napot arra, hogy egy pár gondolatomat és utazásom felkészülési időszakában történteket megosszam Veletek. (Remélem, a közvetlen hangvételt nem veszi zokon senki.)

...a blog...

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen is legyen ez a blog?
Egy kis útikönyv? Egy kisokos cukorbetegeknek? Egy Camino 120. élménybeszámolója? Nem igazán szeretném. Aztán rájöttem. Itt nincs elvárás. Itt nincs kötelesség. Hiszen ez az én utam és az én blogom az én Caminom! Azt írok, amit csak akarok és úgy, ahogy én akarom! Ha valakinek tetszik örülni fogok, ha nem akkor sincs semmi. Mindenkinek a saját döntése, hogy velem tart vagy nem! A blogot vezetni és az utat járni fogom! Az, hogy valakinek szimpatikus vagyok vagy nem az egy szubjektív dolog, a cél na az már objektív az konkrét!

...köszönet...

Elsősorban Nektek... Nem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekel az El Camino és azt sem, hogy ennyi cukorbeteg ember érzi azt, amit én és szeretné leküzdeni azokat a korlátokat, amiket a betegségük diagnosztizálásával együtt "kapnak". Bár, ha jól belegondolok minden emberben van egy kérdés - amire választ vár - egy vélt vagy valós sérelem - amire szeretne kiengesztelődést - egy emlék - amit szeretne elfelejteni - vagy egy elveszített szerettünk emléke - amit örökre szívünkbe szeretnénk zárni. Így tehát mindenkinek lenne indíttatása arra, hogy útra keljen, de mégis kevesen teszik meg az első lépést. Én megtettem! De ezért köszönet jár sok-sok embernek:

Dr. Pátkay József főorvos úrnak, aki inkább barát, mint egy kezelőorvos.

Maramama és Lacipapa, hogy vigyáztok az unokákra, bár gondolom ez nem nagy áldozat :)

Kati, Péter, akik majd átveszitek a stafétát.

Emese, Tomi a hivatalos utazásszervezői :)

Jani a baráti támaszért

Andi és Laci az igazi testvéri szeretetért.

Még valaki... Sokáig úgy éreztem, hogy a feleségem nem tudta elfogadni döntésemet az úttal kapcsolatban. Talán önző dolognak tartotta, hogy ilyen hosszú időre itt hagyom a családomat... Talán nem érezte át az út jelentőségét, hogy mit is jelent ez számomra... Talán egy picit félt, dacolt és sértett volt... Utazásom előtti utolsó este éreztem, hogy megtört a jég, lerakta azt a pajzsot amivel elszigetelte magát attól, hogy valódi résztvevője legyen az általam kigondolt küldetésnek. Talán mert látta, hogy ez az út már túlnőtt rajta és rajtam és már nem csak magamért teszem amit teszek. Ekkor tudta valóban elfogadni és befogadni a döntésemet és vált őszinte támogatóvá.

Köszönöm Vicus!

...Párizs...

Bár Párizson keresztül jutottam el Bayonne-ba, a világváros szelleme mégsem hozott lázba (pedig soha nem voltam még Párizsban). Úgy mentem át metróval a város alatt, hogy ki sem jöttem a felszínre...

Most is tisztán emlékszem arra amikor a feleségem azt kérdezte tőlem:

- „És azért körbenézel Párizsban?”

A válaszom egyértelmű volt:

- „Nem.” 

Láttam a csodálkozást rajta, de nem fűzött kommentet hozzá, és én folytattam:
- „Ha egyszer Párizsba szeretnék menni, akkor majd elmegyek oda, de most nem ez a cél...”
Párizsban az egyetlen élmény, hogy a Caminora tartó zarándokok gyűjtőhelye. Elsőnek a vonatnál két idős férfi tűnt ki a tömegből, nagy hátizsákkal és persze kagyló emblémával. Azután már egymás után jöttek a különböző nációk és korosztályok és mind-mind arra a vonatra szálltak fel amire én! :)

...a csodák...

Ki hisz a csodákban? A gyerekek biztosan. És Ti? Ti hisztek? Mert én hiszek és csodák márpedig léteznek! Velem is és veletek is nap, mint nap történnek csodák. És mielőtt bárki azt hinné, hogy ennek az embernek agyára ment az inzulin vagy a Camino elvette az eszét, leírom mire is gondoltam.

A legnagyobb baj az, hogy minden ember a csoda szó hallatán valami nagy, monumentális eget-földet rengető dologra tud csak gondolni, pedig a kis csoda is csoda. A másik probléma, hogy a mai rohanó, felgyorsult világban az emberek elsuhannak a saját csodáik mellett. Én a felkészülésem alatt - mivel szinte mindenhová gyalog jártam - lelassultam, egy sokkal emberibb élhetőbb fordulaton kezdtem élni az életem és bizony így naponta át tudtam élni a csodáimat.
 

Például: Az a gondolat, hogy elhatároztam márpedig végigjárom az El Caminot, szembefordulok azokkal a félelmeimmel és korlátaimmal, amelyek a cukorbetegségem diagnosztizálása idején alakultak ki bennem és ezzel erőt, hitet adhatok másoknak is. Nagyon sok ember számára vált befogadható, szimpatikus elképzeléssé és már több ezren vagytok akik olvassák a blogot, posztoljátok vagy tetszéseteket fejezitek ki. Annyi szeretetet, együttérzést, jókívánságot, támogatást kaptam utazásom előtti napokban a világ számos pontjáról (Németország, Anglia, Izrael, USA) barátoktól és idegenektől egyaránt, mint még soha az életben! Egy ember útja pár nap alatt ezrek útja lett! Hát mi ez ha nem csoda?J

...a videó...

Tegnap levittem a gyerekeket Dunaföldvárra a nagyszülőkhöz. Minél több időt szerettem volna velük tölteni, mielőtt elutazom (egy hónap, azért csak egy hónap, nekem is sok ennyi idő hát még ilyen pici gyerekek számára). Amikor elindultam a három gyerek futott az autó mellett a járdán és integettek, kiabáltak:

- „Szia apuci! Vigyázz magadra! Egy hónap múlva találkozunk!”

Gyorsan elővettem a telefonomat, hogy video felvételt csináljak - gondoltam jó felvétel lesz - és amikor az út során már nagyon hiányoznak egy kis felüdülés lesz visszanézni. Nem bíztam a véletlenre a dolgot még ott vissza akartam nézni és akkor vettem észre, hogy nem nyomtam meg jól a felvétel gombot! L Nagyon elkeseredtem, de aztán jött az igazi felismerés, ez a felvétel még is sikerült. Sokkal élesebben, sokkal színesebben, sokkal valósághűbben vésődött az emlékeim közé ez a jelenet, mint amit a világ legjobb kamerájával csinálhattam volna.

Ezzel mintha tudat alatt a gyermekeimtől ezt az üzenetet kaptam volna útravalóul:
"Apuci, nem azzal kell törődni, hogy fényképen megörökítsük a legjobb pillanatokat, hanem azzal, hogy megéljük azokat!"

Hány fényképet készítünk minden nap és hányat nézünk meg belőlük később? Ugye...?

...hát ennyi mára, holnap lesz az 1. nap...

...Bayonne...
Párizsból 19:30-ra ért a vonatom Bayonneba, mivel már nem volt aznap csatlakozás SJPP-ba, nyakamba vettem a várost. Ezt az utat úgy terveztem, hogy nem terveztem sehogy. Az indulás napja a start és a célállomás fix, július 20-ra le van foglalva a repülőjegyem hazafelé, de a többi, ahogy alakul úgy lesz és kész. Szállás sem volt foglalva Bayonneba, de nem izgattam magam, majd lesz valahogy. Körbejártam a várost, szép volt, de itt is ugyanaz az érzés volt bennem, mint Párizsban ez is csak egy állomás. Sokáig volt világos (ezt olvastam is, hogy később megy le a nap, mint otthon) jártam az utcákat míg valami klinika csodaszép parkjához nem értem. Gondoltam ez tökéletes lesz ma estére, reggel úgy is az első lehetőséget kihasználva indulok SJPP-ba. Birtokba vettem egy padot, és hasamra csatolva a hátizsákot próbáltam "aludni" valamit. Reggel 7:15-kor indult a busz.

...még a vonaton...

Igen a vonaton történt, hogy elment mellettem egy fiú, azután visszalépett és spanyolul megkérdezte, hogy:

- „Santiagoba megyek?”

Mondtam, hogy – „Igen”.

Azután folytatta: Bayonneba száll meg aznap este és másnap indul SJPP-ba.
Mondtam neki, hogy én is, majd elköszöntünk, kezet fogtunk és tovább ment. Az egészben az volt az érdekes, hogy a hátizsákom nem volt ott, és az öltözködésemből nem lehetett következtetni az úticélomra. Valahogy mégis a Caminora érkező emberek egy hullámhosszra kerülnek és rátalálnak egymásra.Indulás előtt elkezdtem egy picit ismerkedni a spanyol nyelvvel, de arra nem gondoltam volna, hogy az első párbeszédem spanyolul lesz (muchas gracias Kata)! :)